A kísértés

Már régóta terveztem, hogy elmegyek éjszakai zarándoklatra. Eljött a várva várt nap. Kicsit izgatott voltam, habár nappal már többször is jártam ezen az útvonalon. Mégis volt valamiféle kíváncsiság, milyen is lesz.

Szentkirályról indultunk, majd Lakitelek, Nyárlőrinc és vissza Szentkirályra. Mivel előtte lévő napokban, meg még aznap délelőtt is esett az eső, így nagy volt a pára. A templomban imádkoztunk, tiszteletünket tettük Szent István ereklyéje előtt és indultunk.

Lámpák nélkül indultunk, a sötétet könnyen megszokta a szemünk. A párán Szentkirály fényei visszaverődtek, így láttuk az utat. Elöl a kereszt haladt, apró kicsi ledlámpák világítottak rajta, mintha kicsi csillagok lennének, melyek mutatják az utat. Útközben imádkoztunk, rózsafüzért mondtunk és voltak csendszakaszok, ahol mindenki meghallhatta Isten szavát, és tudtunk beszélgetni Vele.

Éjfél már elmúlt, amikor Lakitelekre érkeztünk. Itt is a templomban imádkoztunk, majd tiszteletünket tettük Szent Imre ereklyéje előtt. Egy kis pihenő után, igaz, most kevesebben, de folytattuk az utunkat tovább. Irány Nyárlőrinc.

Az erdőben szentjánosbogarak világítottak az úton, út mellett a fűben és a fák alatt. Különös hangulata volt ennek a látványnak. Elkértem a keresztet, így már én mentem a csoport élén.
Megérkeztünk a Világosi vasútmegálló melletti kereszthez. Jó szokásunkhoz híven most is imával köszöntöttük a keresztet. Itt megbeszéltük, innen indul a csend szakasz a fatelepig.

Most egy kis kitérőt szeretnék tenni, hogy a következő részt jobban megértsék. Ez itt egy teljesen egyenes szakasz a vasút mellett, néhány tanyához betérő bekötő úttal. Ekkor már hajnal 2-3 óra fele járt az idő. Normál esetben ilyenkor fordul át az ember a másik oldalára az ágyban. Mi kint, fáradtan, alváshiánnyal küzdve, félhomályban, ahol az útból csak annyit látni, hogy hol sötétebb, hol világosabb.

Tehát visszatérve a csendszakaszra.

A vezető megkérdezte, megyek-e elöl.

- Igen. - volt a válasz.

Énekszakaszok után indultunk, így volt távolság közöttünk. Elhangzott az első szakasz, indulhatok.

Igen, most kezdődött a vívódásom belül.

- Normális vagyok?! Hát én félek a sötétben és én megyek elöl?!

Mire egy hang belül: - Miért félsz? Nálad a kereszt, Tudod, abban erő van.

- Tényleg, ezt már többször megtapasztaltam. Meg különben is itt vannak a többiek, kicsit hátra fordulok? Tényleg, jönnek. Megnyugodtam.

Hát jó, itt az idő a beszélgetésre, imára Istennel.

Ahogy belemerültem ebbe a lelki kapcsolatba, néha azt vettem észre, megcsellenek, a taposott út a tanyákhoz vezet.

- Ácsi! Neked egyenesen kell menned, hisz ezt az útszakaszt fényes nappalról is elég jól ismered. - szólt egy hang.

Ez olyan, mint amikor saját utunkról letérünk, kísértés, csábítás, tudattalanság,? stb. okokból, de ha a nehezebb utat választjuk - amit akkor gondolunk csak nehéznek mikor a kereszteződésnél állunk -, de később rájövünk, hogy nem is volt az az út olyan nehéz.

A csendszakasz végén újból énekelve fogadtuk zarándoktársainkat és folytattuk utunkat Nyárlőrinc felé. Lassan világosodott. Nyárlőrinc széléhez értünk, mikor elkérték tőlem a keresztet. Amikor közelebb értünk a templomhoz, énekszóval mentünk, miközben a harang hívószava köszöntött Minket.

Megérkezve itt is a templomba mentünk, imádkoztunk, majd Boldog Gizella ereklyéje előtt tiszteletünket tettük. Egy kis pihenőt tartottunk. A nyárlőrinci hívek finom reggelivel fogadtak. Köszönjük.

Most csapatunkhoz még csatlakozott néhány ember, így folytattuk utunkat Szentkirály fele. Most már világosban folytattuk utunkat. Lábaink már nehezen vittek a fáradtságtól. Az útközben mondott imák, énekek segítettek, hogy elérjük célunkat.

Megérkeztünk Szentkirályra, ahol ismét a templomban mondtuk el a záró imádságunkat. Kis pihenőt tartottunk és kezdődött az ünnepi búcsúi szentmise.

Tamás atya tartalmas prédikációját vittük magunkkal útravalóul haza. A mise zárása után a kórus elkezdte énekelni a zarándoklat legkedvesebb énekét: - Én Uram Istenem, vigyázz ránk!

Meghatódva hallgattuk végig. Mai napig, ha elveszettnek érzem magam, mindig ez az ének jut eszembe, ezt éneklem.

Köszönöm ezt az élményt a zarándoktársaimnak és a szervezőknek.

Isten Áldja meg Őket! - RM